Lelkembe az élet mély árkokat szántott, egy-egy barázda mindegyik csalódás. Hegek és karcok szellemem mélyén, háborút takar megannyi forradás. Jártam már mélyen, nagyon mélyen, hol fényből alig, épphogy egy foszlány. Jártam már fenn, hegyeknek szirtjén, ahonnan a völgyre festői a látvány. Szűköltem lenn és szorongtam fenn, pokloknak bugyra vagy meredek szikla. Ám lelkem tüzét lobbantotta lángra, a kettő között egy parányi szikra. Piciny kis szíved mi a sziporkát csiholta, csábos mosolyod szította máglyává. Lángolt a lelkem heves csókodtól, mindörökre váltam szerelmed rabjává. Lobogok most is, mint az olajmécses, lángnyelvek nyaldossák arcomnak pírját. Ne hagyd szunnyadni a parazsat szívemben, mert megásod azzal a lelkemnek sírját!
