[Verse] "Nem süt már rám a Nap sugara. A ház asszonya beteg. Sárgán, fakón hullanak rólam fonnyadt levelek. Sötét a szoba, az én otthonom, asszonyom lázasan hever. Sötétítő van az ablakokon, fekete lepel. Úgy szomjazom pedig a napfényre! Nem öntöznek. Ó, kiszáradok! Mellettem gúnyosan, megvetőn nevetnek galád kaktuszok. Pedig milyen szép is voltam egykor. Hányszor dicsért a szomszéd néni. S most... most szégyellem magam. Most, ó, rossz rám nézni. Hullnak, hullnak drága leveleim, (én így sírok) ó, nincs oxigén. Jaj, úrnőm! Még fiatal vagyok a halálhoz én. Kelj fel, kérlek, a betegágyadból, szedd össze, kérlek, minden erőd! Adj innom, nyiss ablakot! Fényt, friss levegőt! Ó! Hát hallod? Meghallod jajszavam? Perzselő ágyadból lassan kiszállsz... S indulsz, indulsz már... Ajtódhoz? Talán valakit vársz? Csöngettek előbb? Imbolyogva mész ajtót nyitni... Ne! Várj, előbb én! Fontosabb Ő, mint a beteg, a haldokló szobanövény?" Egy asszony lép a sötét szobába, végre fényt csinál, ablakokat nyit. Tiszta ágyneműt húz, sepreget, leporol, kitakarít. A fonnyadt virágokra vizet önt, csak egyre nem. A szegény növényke kikerül az udvar végébe csúful. Ki a szemétbe. Ott élt boldogan esőben, napfényben, s mielőtt megölte őt a tél, kihajtott elgyötört, senyvedő szárán egy kis zöld levél.
0/500