A számítástechnikában a lebegőpontos számábrázolás lehetővé teszi a valós számok kezelését véges tárhely esetében, széles skálát fedvén le a számhalmazon belül. A számok rögzített számú számjegyekkel ábrázolhatóak, és egy kitevő (exponens) segítségével vannak skálázva. A skálázás alapja leggyakrabban kettő, tíz vagy tizenhat. A lebegőpontos szám lényege, hogy az ábrázolásánál a tizedesvessző „lebeg”, vagyis az ábrázolható értékes számjegyeken belül bárhova kerülhet. Előnye a fixpontos számábrázolással szemben az, hogy sokkal szélesebb tartományban képes értékeket felvenni; a számokat reprezentáló adat mennyisége főként az ábrázolható számjegyek mennyiségét határozza meg. Az elmúlt évtizedekben legelterjedtebb az I tripla E hétszázötvennégy szabvány lett. Ahhoz, hogy megértsük a lebegőpontos számok felépítését, nézzük meg, miként van ábrázolva egy ilyen szám harminckét biten. A szám ábrázolásához három rész szükséges: Az x valós szám előjele (szignum): egy bit Eltérített exponens (integer): nyolc bit Értékes számjegyek (mantissza): huszonhárom bit Az szignum az x szám előjelét adja meg, ha negatív: egy, ha pozitív: nulla. A nyolc bites eltérített exponens a nyolc bites karakterisztika százhuszonhéttel eltolt értékét tárolja, és f a huszonhárom bites törtrésze a számnak, amely az első egyessel együtt adja az értékes számjegyeket. Az e-re való kikötés, miszerint csak nyolc biten ábrázolható, korlátozza a számítógépen ábrázolható számok nagyságát. Az e egyenlő kétszázötvenöt különleges esetekre van fenntartva, mint a plusz vagy mínusz végtelen vagy a NaN. Harminckettő biten körülbelül tíz a mínusz harmincnyolcadikon és tíz a plusz harmincnyolcadikon értékek között tudunk számokat ábrázolni. Ez a tartomány nem minden esetben elégséges, ezért használnak bizonyos esetekben kétszeres pontosságot is egy számnak, például hatvannégy biten, ahol a mantisszának akár kétszer több bit is jut.
