Karácsony délutánja, egy régi világ, Édesanyánk szava mindannyiunkra vigyáz. „Tisztaság, rend legyen, készül a csoda, Jézuska ma este talán idehaza!” Hatéves kislányként az eget figyelem, Valami suhan ott, rózsaszín színeken. „Anyukám, az angyal! Ott láttam, igazán!” De anyám csak mosolyog: „Tévedsz, kicsi lány.” Ám én tudtam titkon, hogy ott volt valaki, Láttam, hogy az angyal röppenni akar ki. Ez az emlék szép, mint egy édes álom, Szívemben őrzöm, ahogy csak lehet, bárhol. Este, az asztalon tonhal és cékla, Krumplival együtt a tálon békén van. De a csendet egyszer ijedség szeli át: Nagymama nem kap levegőt, mit tegyünk hát? „Kenyérbél, gyorsan, leviszi a szálkát!” Mondták az idősek, s mi lestük szavát. Nagymama lenyelt pár falatot hittel, És hamarosan újra lélegzett szívvel. A félelem múlt, s a béke megjött, Dióst és mákost szeltek az örömök. A bejgli íze még most is érezhető, A szeretet karácsonykor mindent betöltő. Egy gyermek szemével, ez az ünnep csoda, Egyszerű vacsora és család hangja. Bármi történt is, az emlék megmarad, Őrizve az angyal rózsaszín lábacskát.