Ördögnek játéka, hogy verseket írok, Mindegy, ha nevetek, vagy éppen sírok, Kényszerű érzés, hogy rímekbe öntsem, Legyen az mosolyom, vagy épp a könnyem. Az ablakban nyíló, gyönyörű virág, Vagy háború zaja, mely a szívembe vág. Az Alföld ölén ferde kis erdő, Vagy arcom hűsítő tavaszi szellő. Szerelmem szemének tüzes csillogása, Az éjjel égboltján csillagok ragyogása. Megannyi ihlet, hogy tollat ragadjak, Nincsen módom, hogy normális maradjak. Elmondjam érzésem, mint a többi ember, Ne költsek rímet, csak most az egyszer! Ábrándos lelkem nyugton maradjon, Elmémből többé rigmus ne fakadjon! Ne kelljen újból szótagot számlálnom, Elfáradt agyam szóképpel táplálnom! Vagy kárhoztatva vagyok életem végéig, hogy rímekben szóljak, míg élek mindvégig? Lehet, hogy nem is az ördög játéka, Inkább ez adottság Istennek szándéka. Költeménybe foglaljam az egész életem, Könnyebb a lelkem, ha kiírom s nem égetem.