A róka szomorúan sétál az erdőben. Lelombozott, nem igazán van vicces kedvében. Ki morog? Mi morog? Csak nem a gyomrom? Hiába próbáltam fogni halat, lopni libát, tyúkot, vajat, semmi, semmi, az éhség fog megölni! Nem tudom már ezt az érzést legyőzni... Óh, egy holló, és nála a sajt! Minek az neki? Hisz nem is szereti! Ha nem hallotta Aesopus történetét, eljátszhatom végre én a "sajtmesét"! Jó napot kívánok, holló kedves! Hogyhogy egy ekkora ementálival repdes? Talán vette? Vagy csak úgy "szerezte"? Nem adna egy falatot? Mindjárt éhen halok... Mért nem beszélget velem? Talán haragszik rám? Pedig én a hangját úgy meghallgatnám! Úgy tudom, az öné a legszebb, a legtisztább, a legcsodásabb ének! Sajnálni fogom ezt a szótlanságot, míg csak élek... Könyörgöm, csak egy rövidke trillát zengjen nekem! Vagy énekeljen el egy dalt velem! Hát jó, legyen! - mondta a holló. És a sajt, tetézve minden bajt, lehull-ó! Ezt vártam! - mondta a róka. Nem csalódtam! A hiúság a legnagyobb úr, valóban!
