
Kopogtat az ősz, de nem jut szóhoz, még pokoli hévvel dorbézol a nyár. Költöző vadludak szálltak le a tóhoz, délibábban lebeg a tikkadt határ. Gesztenye fákon zizeg a levél, szeptemberi szellő kitartón csörgeti. Meg megáll néha, és az őszről regél, bánatában a múló nyarat könnyezi. Újra elköszön a gondtalan nyár, újabb szarkaláb a szemem sarkában. Gyümölccsel telve a fonott kosár, forr már a must hűs pincék aljában. Vidám dal szűrődik a napos lankákról, Örül a gazda, telve a puttony. Csendül az ének a leányok ajkáról, izzik a Nap, még messze az alkony. A sötét hajam már fehérbe fordul, remegő karom megfogta a kor. Fáradt lábam lomhábban mozdul, elnyűtt kalapom belepte a por. Mustrálom az évszakok konok harcát, melyik lesz az, ki győzelmet arat? Vizsgálom némán az ősznek lágy arcát, lassú vizével, ahogy legyűri a nyarat. Festékes vödréből majd hatalmas ecsettel, vörösre pingálja zöld színét a fáknak. Sárgát kever hozzá rubintos erekkel, azt is csak azért, hogy szebb legyen a látszat. Majd megunja művét és az első dérrel rőt paplant terít az erdők lábához. A hulló leveleket felkapja a széllel, így jutnak a sünök is puha párnához. De ma még itt van, és konokul tombol, perzsel a nyár, foggal, körömmel. A szellő a fák közt zsolozsmát mormol, és zörgeti a levelet egyhangú közönnyel.

