Mikor az édes, néma gondolat múlt dolgaiból ülésre hív; Időpazarlás csak, mit szem sirat. Mi elmaradt, értük sóhajt e szív. Nem szoktam sírni, de barátaim, kiket halál időtlen éje rejt, s rég feledett, fájó szerelmeim; értük jajgatok - szemem könnyet ejt. Akkor a meggyászolt sérelmeket, sorolhatom bánattól bánatig, szomorú számadást megfizetek, úgy, mintha adós lennék még mindig. De ha eszembe jutsz drága barát, nincs már veszteség, - űzöd bánatát... word for word: When sweet, mute thought calls to session from past things; It is but wasting time, what the eye laments. What was left behind, for them this heart sighs. I do not use to weep, but my friends, whom death’s timeless night conceals, and my long-forgotten, painful loves; for them I cry aloud – my eye lets fall a tear. Then the mourned wrongs, I can list them from sorrow to sorrow, I pay the sad reckoning, as if I were still in debt. But when you come to my mind, dear friend, there is no more loss – you drive sorrow away... original: XXX. When to the sessions of sweet silent thought I summon up remembrance of things past, I sigh the lack of many a thing I sought, And with old woes new wail my dear time’s waste: Then can I drown an eye, unused to flow, For precious friends hid in death’s dateless night, And weep afresh love’s long since cancell’d woe, And moan the expense of many a vanish’d sight: Then can I grieve at grievances foregone, And heavily from woe to woe tell o’er The sad account of fore-bemoaned moan, Which I new pay as if not paid before. But if the while I think on thee, dear friend, All losses are restored and sorrows end.
