[Intro] Szomorú tavaszi nap volt, épp hogy indult az élet. De a sors megtört szívednek, nem adott több lehetőséget. [Vers 1] Váratlanul, s búcsú nélkül kellett menned, Pedig mennyi mindent kellett volna még tenned. Nem volt vagyon, vagy pénz mit ránk hagyhattad volna, Helyette akaratod, hited, s tudásod adhattad az útra. S bús sorsod örökségként, mint Krisztus keresztje tovább él bennünk. Ahogy mindig mondtad, csak az egyenes úton kell mennünk. [Vers 2] De egy hamis világban nem erény az igaz és a jó, A hazugság, ármány, cselszövés s álság a való. Hiába is küzdesz ellene, megtör, s maga alá gyűr, Ahogy téged is megtört, s felemésztett fékezhetetlenül. Nem volt könnyű sorsod, életed végig dolgoztad, Arctalanok sárral dobáltak, s Te az igazságod harcoltad. De megfáradva, gyötörten letetted a kardot, S befejezted végleg az arctalan harcot. [Zenei felépítés] [Sztratoszférikus] A Jóisten magához hívott, s mind ezt azért tette, Mert Ő tudta az igazságot nem itt lent kell keresned. [Vers 3] Menned kellett, és szívünkből kiszakadt egy darab, S ha megyek haza, Te nem ülsz már ott a diófa alatt. Nem látni arcod, nem hallani az Apai szót, Nem hallom hagod, de tudom nem akartál nekünk, csak jót. A házban bent a falakon, s bútorokon fényképek, Régi szép időkről jószívűen, s árván mesélnek. [Vers 4] Mikor sírodnál némán szólok, s rá viágot teszek, Látlak az égi diófa alatt, mosolyogsz, s nevetsz. Fentről vigyázva figyelsz, erőt adsz és óvsz, Ismét látom arcod, s hallom újra az Apai szót. S hazafelé menet felnézek az égre, tudom büszke vagy mindegyik fiadra, Mert becsülettel, és dolgosan élnek, ahogy Te tanítottad, s akartad.
