Halkan kinyílt az idő ajtaja, a múlt ködéből árnyak intenek. Bennem kopogtat a tegnap zaja, s a régi hangok újra ébrednek. Az imént nyár volt, minden dombtetőn, most dér csillog a csendes réteken. Az idő átszökött egy küszöbön, nyomát kutatom régi helyeken. Egy perc volt csak, vagy hosszú századok? Nem tudja még az elmém pontosan. A múlt fölött még némán ballagok, s szemlélem, mi vált köddé nyomtalan. Az udvar, ahova együtt mentünk, ma némán őrzi elhagyott dalunk. A lombok közt a széllel üzenek, s a csend feleli vissza sóhajunk. A régi utcán vígan lépkedek, még ifjú szívvel járok gondtalan, majd egy ősz hajtincs csillan hirtelen, s rádöbbenek, hogy elszállt a nyaram. Hova tűnt annyi vágy és gondolat, mely egykor bennem lángként lobogott? Az idő sajnos messzire szaladt, s magával vitt sok régi szép napot. Az élet talán egy időugrás, egy villanás a végtelen során. Egy érintés, egy könnyű búcsúzás, mely átrepít az évek folyamán. S ha egyszer majd a végső perc elér, megértem majd minden üzenetét, csak nézem majd, hogy minden visszatér, hol nincs több búcsú, könny és szenvedés. A lét folyója messzire eljut, s a múltból jövő születik nekünk, mert minden ugrás kitár egy kaput, amíg emlékezünk és szeretünk.
0/500