Átlátszó műanyag köpenyben vonszolom sorsom Szórva fényt, mit magamban oltok el Szikra kellene, de már nincsen, s lehet, hogy már nem is kell Megcsúszik rajtam a napsütés egy gellert kapva a Béhattizenkettesen pattan tovább egy szemtelen vacak vigyorral az arcán gurítva olcsó valóságot…. és sírok… Bár nem igaz semmi sem. Ilyen velem a valóság…. Néha szól és néha hallgat… néha itt van, néha nem. Ha tudnám, hogy ki ő, azt hinném, hogy tényleg létezem.
